A borászok körében Miska kancsónak nevezzük, de a leírások szerint nevének eredete: Szent Mihály kántora, másként Szentmihályi kántor volt a neve az évnegyedet jelző őszi kántorböjt táján tartott hajdani céh-összejövetelnek, ünnepnek, amely áldomással járt.

A szép mázú, ember formájú céhkancsónak a népi szokásként a bor felszolgálására és kimérésére kialakult különböző űrtartalmú kancsó a mihók, Miska nevet kapta, amely azután bormérők, borivók, fazekasok között is általánossá vált. A családi összejöveteleken; a keresztelőtől az esküvőn és gyász-szertartások során itták a köszöntő, vagy a búcsúzás: „Szent János-áldást” . Valószínűleg a gyakori használat és a jókedvű koccintgatások miatt  alig találhatók ma már az első fazekas csodákból eredő ép példány, ezért aztán a régi darabok hatalmas értéket képviselnek a múzeumok és egyéni gyűjtők számára. A néprajzi Múzeum Tárgykatalógusa (20) példányában a 2014. évi kiállítás anyagaiban bővebben olvashatunk ezekről az ember formájú és a jó egészséget és a hosszú életet szimbolizáló kígyóval díszített magyar cserépedényekről.

Irodalmi forrás Csupor Istvántól:

„Ez az edényforma a közép-tiszai és az alföldi műhelyek specialitása volt. A legkorábbi ismert miskakancsó 1828-ból datált, de a készítés helye még nincs feltüntetve rajta. 1833-ból azonban már olyan tárgyunk van, amelyen a dátum mellett a készítési hely is feltüntetett: készült „Mező Csáth városában”. A legtöbb miskakancsó a 19. sz. 40-es, 50-es éveiben készült. A formára és a díszítményre egyaránt vonatkozik Domanovszky György megállapítása, amely szerint: „a legdíszesebbek és egyben a legmagasabb művészi nívójúak esnek a legkorábbi időszakra”. Ezek majdnem kivétel nélkül 19. sz. eleji katonát ábrázolnak csákóval a fején, öltözetén pedig gazdag sujtással és gombokkal. A két sujtássor között, középen látható a plasztikusan kialakított, tekeredő kígyó. A testen előfordul még karcolt, geometrikus díszítmény és írókás vagy karcolt felirat: évszám és szöveg. A díszítmények elrendezése minden darabon más és más. Legművészibbek a neves csáti mesternek, Rajczy Mihálynak a munkái. A magyar fazekasközpontok közül Mezőcsáton, Tiszafüreden és Mezőtúron készítettek miskakancsót, ill. elvétve Debrecenben és Hódmezővásárhelyen. A legtöbbet és legnevezetesebbeket azonban Mezőcsáton, ugyanis a többi központban együttvéve nem készült annyi, mint itt.

Az már puszta egybeesés, hogy egy másik Mihály, Rajczy Mihály (Mezőcsát, 1817–1869) volt az a fazekasmester, aki Mezőcsáton és az egész alföldi kerámiában az egyik legerőteljesebb alkotó egyéniség volt. Új, egyéni stílust bontakoztatott ki, amely a helyi fazekasok későbbi generációt is erősen befolyásolta és voltaképp megadta a mezőcsáti kerámia stílusjellegét.”